Nos, a sztorim… Se nem vicces, se nem inspiráló, még csak nem is aktuális a világ történéseivel. Egyszerűen az életem, a sorsom, a keresztem.
Nyolc éves koromban csöppentem bele ebbe a máig tartó, végtelenített hullámvasútba. Hol könnyedebb siklást, hol pedig rémisztő zuhanást ígérve. Mostanság már csak a zuhanás maradt. Na meg a remény. Ugye a remény, ami utoljára hal meg.
Szóval… egy kis piros bal szemmel kezdődött minden. Anyu vette észre: – “Látsz rendesen?” – “Hogyne! Persze, hogy látok anyukám.” Dehogy láttam rendesen, de ne is várjon senki egy nyolc évestől igazat, hogyha tudja, hogy orvoshoz fogják vinni. Ám csak-csak elcincáltak a fránya szemészetre. Megkezdődött a dráma: “A gyereket azonnal kórházba kell vinni, mert különben megvakul.” Na, ez az a pont, amikor fény derült arra, hogy szivárványhártya-gyulladás van a szememen. (Rákereshetsz, én most nem kezdeném el taglalni) Jött is a sírás-rívás… anyu-apu, papa-mama. Csak úgy suhantunk a kórház felé. Megvizsgáltak, majd még mielőtt felfoghattam volna mi történik, kaptam egy injekciót a szemembe. Bizony bele. Aztán ez így ment sok-sok hétig. Szuri, szuri után. Idős nénikkel, bácsikkal összezárva egy nyolc éves gyerek. Gondolhatod. Utáltam. Bár ez mindenhol így volt. Akárhányszor kórházba kerültem egy szemészeti osztályon, csak idősek vettek körül. Sok kórházat megjártam és annál több orvosnál megfordultam. Ezt a kórházat, ahol legelőször kezeltek, otthagytuk, mivel nem láttuk azt, hogy bármi is történne a gyógyításom érdekében. Így hát felutaztunk Budapestre. Ott ajánlottak egy jó szemészt. Akkor nekem ez olyan volt, mint másnak Amerika. Az álmok országa, csak város és kisebb és aránylag közelebb van. Hittük, hogy itt biztos lesz segítség. Először lelkesek voltak az orvosok, mint mindenhol. Kezelgették a szemem, ilyen kivizsgálásra küldtek, amolyanra. Jártam mindenféle orvosnál, mindenféle kivizsgálásra. Időközben még az orrmandulám is kivették. Aztán súlyosbodott a helyzet. Fellépett az első szövődmény, a szürkehályog. Még csak az egyik szememen. Helloszia. Ekkor már eltelt vagy 8 év. Erős dioptriájú szemüveget hordtam. És már lassan egy évtizede csepegtettem a szemembe minden áldott nap. Volt még nekem szaruhártya megvastagodás. Lézeres műtét. Nagy dózisú szteroid kezelés. Miután megműtöttek szürke-hályoggal, az volt ám az igazi megváltás. A színek a formák élesek lettek. Teltek múltak az évek, szemcseppek tömkelege. Aztán egyszerűen stagnált az állapotom.
Hát következzék a második állomás: szembesülni kellett a másik szövődménnyel a zöldhályoggal. A budapesti kórházban nagyon nagyon… nagyon sokáig nem akarták ezzel megműteni a szemem, mert azt állították, hogy kockázatos. Ezért inkább vízhajtóval tömtek. Ekkor még nagyon jó állapotban volt a látásom. Mivel egy jó pár év után sem történt semmilyen változás, kerestünk ismételten egy új orvost. Ennél az új orvosnál, mondhatni jó kezekbe kerültem. Ő átirányított egy specialistához, mondván, hogy ezt a szemet már réges régen megkellett volna műteni. Így, miután egy újabb kórházba kerültem, egy újabb orvoshoz, itt már megműtöttek zöldhályoggal. VÉGRE! Háromszor is. Mindeközben, az évek során, számos szemészhez eljártam az országban, próba szerencse alapon. Ki tudja, hátha… lehet majd valaki tud valami okosat mondani. Reménytelenül. Volt orvos, akinek elmondtam mi a bajom, lecsekkolta a leleteim és közölte velem, hogy ezzel ő most mit kezdjen?! Egy nagyon puccos, magánklinikáról van szó. Amúgy főleg oda jártam. Magánklinikára, mivel pénz beszél kutya ugat. Talán ezen a területen ez a közmondás értelmét veszti. DE, én megpróbáltam! Az évek telnek, a szemem romlik. Annyira, hogy már a jobb szememen félig elveszítettem a látásomat. A bal szemem még egész jó állapotban van, de kihagy bizonyos részeken a látásom. Legutolsó csepp a pohárban nem rég történt. Ismét felkerestem egy szemészt, ugye a hátha alapon. Ő közölte velem, hogy 30 éves koromra megfogok vakulni, tanuljam meg a vak írást és egy olyan mesterséget, amit vakon is tudok majd űzni. BUMM! Az a bizonyos mécses eltörött. Ó, de el. Minden eltörött. Minden. Nincs éjjelem, nincs nappalom. Nincs egy tiszta gondolatom. Csak a félelem és a remény civakodik bennem. Minden pillanatban. A gondolat, mely úgy elborítja az elmém, mint a legszürkébb hajnali köd a pusztaságot…. hogy többé nem élhetek teljes életet, hogy nem tervezhetem kicsiny kis hétköznapi életem, úgy mint egy átlagos halandó ember?! Nem élhetem az álmaimat vagy álmodhatom az életem?! Hogy nem láthatom a gyermekem felnőtt arcát?! A naplementét, a holdat és a csillagos eget, amit úgy imádok bámulni! De tudjátok mit emberek, akik lemondtak rólam? Teszek rátok! Én, soha nem fogom feladni! Most jelenleg, elég nehezen, de külföldön keresek megoldást. Ezt itthonról, tök egyedül, civilként nulla segítség nélkül elintézni, hogy bekerülj egy jó klinikára… baromi nehéz. Sőt, hogy oda kijuss. Meg, hogy miből. De, ahogy említettem, nem-a-dom-fel! Igen, azon a bizonyos “hátha” alapon. Hátha lesz ott segítség. Hátha okosabbak. Hátha valaki meghallja a segítségért kiáltó hangom. Valaki csak kinyújtja a segítő jobb kezét. Annyi csoda történik a világban. Velem nem történhet? Hiszem, hogy a világ több, mint amit mi felfogunk és, hogy találni fogok megoldást. Így vagy úgy.
.
Elnézésedet kérem, de nem vettem, annyira személyes hangvételűre ezt a kis rezümét. Hidd el, tudnék, mit mesélni még, fájdalomról, csalódásról, hogy mit kaptam ettől a betegségtől, és mit vett el. Édesanyám önfeláldozásáról. A kórházi állapotokról. Az orvosok szakmai elkötelezettségéről. A reményről. Az önismeretről. Az igaz értékekről. Amit tanultam s amit tudok, de még nem tanultam meg. Az életről s nem a felszínről és persze az életem mindennapi nehézségeiről, a lemondásokról és az ennek elfogadásáról.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy remek írás. Lehetett volna finomabb, kidolgozottabb, összerakottabb és nem ennyire egysíkú és elharapott. Választékosabb is…mondjuk. Annyi mindent még beleírtam volna, de csak a sztori magjára koncentráltam. A tettleges történésre.
Egyszerűen csak, szeretnék úgy levegőt venni, hogy ne érezném, hogy megfulladok.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Kommentek