Megcsalt szív

Megcsalt szív vagyok e én? Vagy csak tanulója az élet görbe tükrének?

Fájdalom s rémisztő megnyugvás mi kéz a kézben járják elmém és lelkem tereit. Szívnek már nincs helye, hisz pokoli lángok martalékává vált, csak hamu festette fakó helye maradt mellkasomban. Ki az átvert? Ki a megalázott? Valójában nem én vagyok, hanem maga a bűnös. Verte át saját magát, és árulta el az érzéseit. Én, mint nyertes kerültem ki a gonosz társasjátékának bábujai közül. Azt, hogy mit okozott a szerető, hű félnek, soha nem fogja megérteni. Soha. Ebben az életben biztosan nem. Hogyan is tehetné, ki az ego által lélegzik? 
Egy rémálmot váltott valóra. Így élem az álmot és álmodom a valóságot. Ördögi körforgás. Úgy teljesedett be félelmem, mint ahogy az isteni csapások érték Egyiptomot.
De nyugtat a tudat, hogy egy olyan emberi lényt választott maga mellé, aki hozzáillő életszíntérrel rendelkezik. Ami kielégìti csekély életrevalóságát. Fejlődésmentes gubónyi szemléletüket. Bennem ennél több burjánzik.  A szerelmet, a jövőképet, az ő belé vetett hitet, úgy lopott el tőlem, mint róka a vajat a kamrából. A kapcsolat különlegességének varázsát. Megölte. 

S most itt állok csupaszon. Megcsupaszítva, egyedül. A rám váró műtét előtt. Egyedül bajtárs nélkül. Talán egy lecke az élettől. Nem tudom. De nincs mi mást tennem. Temetem mit érzek. Temetem a fájdalmat. Temetem a megnem élt szép álmokat. S megyek előre hittel és reménnyel duzzadt mellkassal, ami nem múlik el soha, ahogy a perpetuum mobile sem áll meg egy percre sem. De félek, hazudnék, ha azt mondanám nem. Félek egyedül, félek az életváltoztató eseménytől. S a kezem nem melengeti más nyugtató szorítása. Csak a rideg, valóság.

Megnyugvás, undor mi jellemzi lüktető vénám szimfóniáját, ami az agyamig ér el. Harag nem tombol bennem, felesleges is lenne. Csak egy kérés még, az élethez?, hogy az a csodás lélek, ne vesszen bele a tömegek délibáb tengerébe. Hanem térjen haza. Haza, egyszer talán még Hozzám akár egy másik életben.