Hiányzol… bensőm legmélyebb, majdnem elfelejtett, velejéből emészt fel a fullasztó, csöndes fájdalom, a tudatért, hogy nem érezhetem bőröm erezetével bőröd forróságát, nem csókolhatom meg gömbölyű homlokod, hogy nem nézel többé a szemembe, nagy, barna gyermeklelkedet tükröző tekinteteddel. Hallod?!… hiányzol. Sokat gondolok rád. Persze nem arra, amit tettél, hanem arra, aki vagy. Hiányolja lelkem lelkedet. Képzeld, kimondom a neved és ott teremsz. Te nem tudsz róla, csak én látlak. Egyszerűen megformálom nyelvemmel neved áttetsző betűit és megjelensz. Lelkem egy láthatatlan fonalat követ, ami hozzád vezet. Véletlenek?
Hallod?! Hiányzol….már csak abban a gondolatban lelem nyugalmam, hogy vannak titkos pillanatok, amikor egyszerre vesszük az életet adó levegőt.
Kommentek