“Ültem némán. Körülöttem kacagástól zsibongó gyerekek, csendesen csacsogó társaságok üldögéltek a kiterített pokrócon megbújva a fa árnyékában. Én egyedül voltam, de mégis társaságban, önmagammal. Sokat vagyok egyedül, de mégsem érzem kínzó magánynak. Barátkozom lényemmel, amit eddig nem vittem sikerre. De most beérni látszik az önmegbékélés. Minél inkább befelé irányítom a figyelmemet, annál inkább kifelé tágul a tudatom…
A lágyan hullámzó tó vízét bámultam. Néztem az ágakon ülő fa leveleinek nyári táncát, amit a szélben jártak. És éreztem. Mindent éreztem. A forró szél simogatását bőrömön, a még forróbb napsugarak égető érintését és az izzó szívem minden egyes dobbanását bordáim ölelő bölcsőjében. Olyan könnyedséggel vert, szeretettel megduzzadva, mint addig soha máskor. Sejtjeimmel éreztem a látványt, a hangokat. Élek! Érzem, hogy élek…. és hogy valami készül. Régóta ott motoszkál és járkál fel s alá lelkemen, ott hagyva lábnyomát tudatva érzekéséről…”
Kommentek